Balázs annyira hitelesen adta elő a hálószobából előrontva a most-aztán-tényleg-mindennek-vége produkcióját (egy ukrán csempeanyaggyár lebombázását követően), hogy simán bevettem és elszáguldottam vele zárás előtt másfél órával a legközelebbi Praktikerbe, hátha sikerülne megvenni az utolsó pár doboz csempét a végítélet előtt.
még azon se akadtam fenn (akkor), hogy az utolsó pár doboz csempe történetesen fehér volt (és nem is ez volt az egyetlen olyan paramétere, amiben különbözött a cirka 8 hónap és 476 csempebolt bejárása után szintetizálódó elképzelésemben a fürdőszoba kinézetét illetően).
(...)
aztán egy héttel később még mindig volt csempe mindenhol.
sőt, két héttel később is.
többek közt nálunk. 17 doboz. FEHÉR.

ennek okán volt egy fél órás ordibálás (bár újabban ennek már csekély hírértéke van felénk), aminek a végén Balázs - ismét erősen drámaian - odavágta, hogy "szarok a 100E Ft-ra, olyan csempét veszel, amilyet akarsz. de mire jön a burkoló, ott legyen minden a házban."
jesssz.

a csempe lett az évem szitokszva, egyébként, és csak kicsit tette jobbá a helyzetet, hogy csempeboltilag a 13. kerület valószínűleg sokszorosan teljesít az országos átlag felett, úgyhogy ha éppen nem a bejárati ajtó színe miatt rohangáltam, akkor bármerre indultam itthonról, 500 méteren belül találtam egy csempelerakatot. úgyhogy pár hónap alatt az összes létező olasz, spanyol (és lengyel, de róluk minden olasz és spanyol csempét áruló boltban letiltottak) gyártó összes szürke/beige csempéjét felismertem, képben voltam minden létező rövidítéssel a címkéken, a lerakási módokkal és más ilyesféle hasznosságokkal.

csak azt nem tudtam még fél év után se, hogy mégis hogy fog kinézni a fürdőszoba.
aztán egy szép nyári napon hirtelen úgy döntöttem, hogy a büdös életben nem akarok többet csempeboltba menni, hazajöttem és megmondtam Balázsnak, hogy az a csempe lesz, aminek a képét januárban kb. elsőként átküldtem neki az Ekko Fattoból.

erre az Ekko Fatto két nap múlva teljesen kiégett.

na, és akkor a golyók, mert erről van kép. meg fehérek is. részben.

Bounty-golyók

hozzávalók

• 13 dkg kókuszreszelék (finomra darálva)
• 2 dkg kókuszzsír
• 6 dkg kókuszkrém
• 2 tk 4:1 édesítőszer (vagy 2 ek méz vagy cukor)
• a bevonáshoz
• 8 dkg étcsoki

know-how

1. a csoki kivételével minden hozzávalót összegyúrtam - ezekkel a mennyiségekkel nekem nem állt össze tömör, jól formázható masszává, úgyhogy tettem még hozzá kevés kókuszzsírt és kókuszkrémet.
2. az immáron jól formázható masszából 10 g-os golyókat formáztam (a mérőkanálszettem teáskanalába pont ennyi fért) - tök pepecs munka és egy idő után már nem is tartottam olyan remek ötletnek Bounty-golyókat gyártani.
3. a kész golyókat 20 percre hűtőbe tettem - ennyi idő alatt szépen megdermedtek.
4. a megdermedt golyókat a vízgőz fölött megolvasztott csokiba mártogattam, aztán visszaraktam őket a hűtőbe, hogy rájuk kössön a csoki. elég finom cucc, bár nem egy ízrobbanás (mondjuk, mitől lenne az, ugye) - fél nap állás után egyébként (még) jobbak voltak.
5. a csokimáz nem dermedt meg mártáskor, hiába voltak a golyók hidegek, ennek megfelelően hozzá is ragadtak a tányérhoz, ezért 1) ételfotós tipp: a fényképezendő példányokat eleve arra a tányérra kell rakni, amin fényképezni szándékszik őket az ember. 2) háziasszony-tipp: vagy arra, amin a vendégei elé fogja tenni.

a receptet egy futásból hazafele jövet talált tavalyi ELLE magazinból szedtem (tanulság: nem kell minden szart felszedni, amit talál az ember)